EF Stories: Emma Németországból az EF Tokióban

Ó jaj, Japán aztán igazán messze van, nem? Ráadásul a tokiói agglomeráció a világ legsűrűbben lakott területe… Mit is gondoltam, amikor hirtelen úgy döntöttem, hogy Japánban tanulok japánul? Egy olyan nyelvet, amelyet egyáltalán nem könnyű elsajátítani.

Be kell vallanom, hogy a három hónapos tokiói kalandom előtt elkezdtek bekúszni a kétségek: Vajon képes leszek mindezt kezelni? Nem volt ez egy őrült ötlet? A hosszú utazás a hosztcsaládtól az iskoláig… lesz egyáltalán időm a barátaimmal lenni? Szorongva felhívtam az EF irodát, ahol megnyugtattak: egy nagyvárosban teljesen normálisak a hosszabb ingázások, és a legtöbb diáknak vannak kezdeti félelmei. De azt ígérték, hogy biztosan nem fogom megbánni az utat.
És így is lett.

A hostcsaládom

A hostcsaládom Tokiótól kicsit északra, Saitamában lakott. A kis házat megosztottam Ronnal, a játékos tacskóval, a kedves host nagymamámmal, két hostszülőmmel és az idősebb host nővéremmel, aki Tokióban dolgozott fodrászként.

Valódi főnyeremény volt ez a család – együtt jártunk kirándulni, vásárolni és főzni. Három hónap alatt igazi kis családommá váltak: a host anyukám szeretettel ápolt, amikor egy hétig ágyban feküdtem, vigasztalt, amikor rosszul éreztem magam, és minden nap megkérdezte, mit tanultam az órán. A mai napig üzengetünk egymásnak, és képeslapokat is küldünk.

Az órák

De persze nem azért utaztam fél világot, hogy semmit se csináljak – a cél a japán nyelv megtanulása volt. És hol lehetne ezt jobban megtenni, mint az EF tokiói nyelviskolájában, Shibuyában?

Az iskola a Shibuya Cross Towers 27. emeletén van, ahonnan lélegzetelállító a kilátás az egész városra. A különböző ablakokból látni lehet a Tokió-tornyot, a híres Meidzsi-szentélyt, sőt a Tokió Skytree-t is. Ezzel a panorámával néha el is felejted, hogy valójában iskolában vagy.

Az órák a fix csoportos tanórák és a SPIN órák (specializált érdeklődési órák) kombinációi. A SPIN órákon mélyíthettük a szókincsünket, a nyelvtant, vagy kipróbálhattuk a japán kalligráfiát, a shodót.

Az elején nehéz volt, mert a legtöbb tanár szándékosan nem reagál angolul – de idővel rájössz, hogy ez a legjobb módszer arra, hogy valóban belemerülj a nyelvbe. A tanárok hihetetlenül türelmesek, és mindent addig magyaráznak, amíg tényleg meg nem érted.

És nemcsak a tanárok segítőkészek – az iskola vezetése és az EF összes munkatársa támogat, legyen szó vízumhosszabbításról vagy arról, hogy elkísérjenek a gyógyszertárba vagy a kórházba.

Szabadidő

A szabadidőben rengeteg mindent lehet csinálni! Iskolai programok, például látogatás a Ghibli Múzeumban, cseresznyevirág-nézés a Meguro folyónál, vagy egy tradicionális japán táncóra. Sok program teljesen ingyenes.

És persze ezeket nem egyedül éled át – az iskolában elkerülhetetlen, hogy a világ minden tájáról érkező emberekkel találkozz. Mivel mindenki kezdőként érkezik egy idegen városba, ahol egy idegen nyelvet próbál elsajátítani, a barátságok meglepően gyorsan születnek.

Az EF rendszeresen megrendezett „International Day” eseményein nem csak Japán kultúráját, hanem más országokét is megismerheted.

Összegzés

Ami a legjobban meglepett az utazás során – azon túl, hogy minden milyen simán ment, és mennyire beleszerettem Tokióba –, az az, hogy valóban megtanultam japánul. Ráadásul sokkal többet, mint amit valaha gondoltam volna.

Mikor megérkeztem, csak két írásrendszert ismertem valamennyire, és a szókincsem nagyjából egy nyaralós alapszintet ért el: „Szia, hogy vagy?”, „Elnézést”, „Kérem”, „Köszönöm”.
És ennyi.

De egy hónap után már képes voltam kisebb beszélgetésekre – még olyan emberekkel is, mint a host apukám, aki alig beszélt angolul.

Három hónap után? Nem állítom, hogy tökéletesen beszélek és mindent el tudok olvasni. De el tudom mesélni, ki vagyok, és beszélgetni Japánban élő emberekkel, néha ugyan a szótár segítségével.

Megismertem varázslatos embereket, akik életébe soha nem láttam volna bele enélkül a nyelvtanfolyam nélkül: a mangarajzolót a metrón, a kissé okkult hobbival rendelkező diákokat, a kollégákat, akik a főnökükkel ittak munka után, vagy a fiút, akinek az a nagy álma, hogy Németországban dolgozzon.
És ezért végtelenül hálás vagyok.